Fogságban Rómában

Sajnos az utóbbi időben meglehetősen korlátozottak a lehetőségeink, ebből adódóan marad a nosztalgia, korábbi események, utazások emlékeinek ízlelgetése. Az elmúlt napokban többször is eszembe jutott a római utunk barátnőmmel, és már egy korábbi bejegyzésemben is tettem rá utalást, így adja magát, hogy most erről meséljek.

Az utat már 2018-ban terveztük, ha jól emlékszem, meg is voltak áprilisi indulással a repjegyek. Ezek aztán mentek a levesbe, a tumor és a márciusi műtét keresztbe húzták a tervünket, és végül egy évvel később utaztunk.

Korán reggel egyedül érkeztem meg a római reptérre, barátnőm aznap, késő este landolt, így egyedül kellett eljutnom a szállodához. Nem tudom, ki mennyire ismer, sose voltam az a nagyon tervező típus. Hogy ez a lustaság miatt van-e, vagy egyszerűen csak a spontaneitásból adódó szabadság és kihívások vonzanak, nem tudnám megmondani. Valójában a válasz ebből a szempontból most lényegtelen is, viszont az tény, hogy kész terv nélkül érkeztem meg a római reptérre.
A helyszínen úgy döntöttem, hogy először busszal, majd átszállás után vonattal utazok a belvárosba. A jegy vásárlásakor megerősítették, hogy gond nélkül fogok tudni közlekedni, akadálymentes az útvonal. Ha felkészülten érkeztem volna, akkor tudtam volna, hogy ez nem így van, viszont akkor le is maradtam volna egy kellemes beszélgetésről.
Kiderült, hogy a vonalon közlekedő vonatok egyáltalán nem akadálymentesítettek, és az is, hogy az olasz férfiak némelyike idős koruk ellenére is jó erőben van, és gond nélkül emelgetik az 50kg-om, plusz a szék súlyát.

A pályaudvartól „gyalogosan” indultam el a szállodához, szakadó esőben. Szerencsére készültem a sátor szerű esőkabátommal, ami teljesen befedett. Ebből adódóan nem vettem észre, hogy a combomon lévő bőröndöm a macskaköves útnak köszönhetően ide-oda csúszkált, néha le is esett. Szerencsére, ahogy „szorult helyzetekben” mindig, most is akadt segítségem. Egy segítőkész férfi felvette a sokadjára leesett bőröndömet és egészen a hotelig kísért.

A kedvenc sztorim is Rómában született. 1-2 órával az esemény előtt már lehetett sejteni, hogy egy pech-szériába csöppentem, amit barátnőm kénytelen volt végigasszisztálni..
Elindultunk az Eataly nevű „bevásárlóközpontba”, ahol az olasz (és egyéb) gasztronómia színe-java fellelhető. A hely egy nagyobb állomás mellett található, szerteágazó aluljáró-labirintussal. A felszínen jóformán esélyünk se volt a tájékozódásra. Végre megtaláltuk a keresett kijáratot, és már akkor szembesültünk a visszaút kihívásával. A lefelé haladó mozgólépcső üzemen kívül volt. Akkor egy pillanatra megakadtunk, de aztán legyintettünk és felmentünk, az üzemen kívüli mozgólépcső problémáját majd csak a visszaúton kell megoldanunk.

A hatalmas komplexum tényleg teli volt mindennel, ami szem-, szájnak-, és májnak ingere. Ott következett a soron lévő nehézség, bepisiltem. Mire megtaláltuk az eldugott mosdót, már késő volt.
A visszaút mozgólépcső-problematikája jóval egyszerűbben megoldódott, mint amire számítottunk. Hosszas lődörgés után sikerült találnunk egy másik lejáratot, ami a metrónkhoz vezetett. Arról aztán kiderült, hogy nem a jó irány volt, így lett egy extra körünk.
Már este 10 óra után járt az idő, mire megérkeztünk a célállomásra.
(Azt tudni kell, hogy Rómában automatikus beléptetőrendszer működik. A metró ki-, és bejárati kapujai az érvényes jegy, vagy bérlet beolvasása után nyílnak, vagy forognak. A 3 karú forgós megoldásról tudja valaki, hogy hívják? )

A barátnőm és én ingyen utazhattunk, mindig a személyzet engedett be/ ki egy extra kapun, amin átfértem. Gondolom a késői időpont miatt nem volt a posztján az illetékes, így az extra kapu nem volt opció. Barátnőm pik-pakk kijutott, én pedig követtem, óvatosan gurultam a három karú „szörny” karjaiba. Láthatóvá vált, hogy nem fog működni a dolog, de még mielőtt visszahátráltam volna, egy buzgó turista segített, betolt, és a kapu kattant. Nem volt út se előre, se hátra, beszorultam.

Nem kell hogy mondjam, a személyzet pillanatokkal később ott termett. A kérdésemre, miszerint van-e kulcsuk a kapuhoz, megrökönyödve válaszolták, hogy mégis hogy képzelem, hisz a kapu egy biztonsági rendszer része, nem tartják a kulcsokat csak úgy a zsebükben. Időközben megjelent pár rendőr is, és az utazókból álló kíváncsi tömeg is gyűlt. Megpróbáltak egyszerűen kiemelni a székből, de nem sikerült, az egyik kar ezt megakadályozta.
Egyszerűen nem tudtam mit tenni, csak nevettem, annyira, hogy még a könnyeim is megeredtek. Ez a reakcióm még kínosabbá tette a helyzetet, hisz körülöttem a rendőrök és alkalmazottak kétségbeesetten tanakodtak a megoldáson, míg én jót mulattam a helyzeten.
Addig-addig ficeregtem a székben, míg sikerült úgy helyeznem a lábaimat, hogy a kar már nem szorított be. Ekkor kiemeltek, két rendőr tartott a levegőben. (Az egyik előröl, a másik hátulról) És még mindig könnyek között, nevetve kértem barátnőmet, hogy csináljon egy képet/ videót. Ezt nem szívesen tette, de végül csinált egyet, amin szinte semmi nem látszik. A nevetéstől nem tudta mozdulatlanul tartani a telefont, csak egy homályos paca volt látható.
Miközben én a levegőben lógtam, ketten a székemmel küzdöttek, és pár perc után sikerült is kiszabadítaniuk. Amikor visszaültettek, tapsviharral jutalmazta a tömeg a rendőrök és a tömegközlekedési cég alkalmazottai fáradtságos munkáját.

Ahogy írtam, sajnos nincs fényképem/ videóm az eseményről. Titkon remélem, hogy a szurkoló tömegből készített valaki videót és feltöltötte valahova 🙂 Szóval ha hasonló témájú videóba botlotok a neten, küldjétek el, hátha én vagyok az 🙂