Hétköznapi kaland

Nagy volt az öröm, mikor tavaly októberben megvettem az első autómat, amit átalakítottak kézi vezérlésűvé, így a bénulás ellenére is tudok vezetni.
Persze egy jó ideig nem próbálkoztam egyedül, eltartott egy darabig megszerezni a rutint a kezelést illetően, valamint a ki-, és beszállást, a kerekesszék szét-, és összerakását, bepakolását. Lebénult törzzsel meglehetősen nagy kihívás volt, de végül sikerült. Viszont az út odáig elég rögös volt. Rövid idő alatt sok sztori született, ezekből olvashattok most egyet. Hamarosan előrukkolok a többivel is, az „Autó” címszó alatt találjátok majd őket.

Az első alkalmak egyikén történt, hogy az irodához egy közeli zsákutcában parkoltam, ami reggel még teljesen jó megoldásnak tűnt (szabad parkolóhelyek, kis forgalom), viszont estére fény derült a hely hátrányaira is.
Addig-addig küszködtem a szék betuszkolásával, hogy sikerült kipottyannom. Saját erőből nem tudtam bemászni a kocsiba – elég magas-, és a félig már szétszerelt szék se segített. Az eső esett és egy lélek se járt a környéken. Szóval ott ücsörögtem az esőben, miniszoknyában a megmentőmre várva, aki kb negyed óra után felbukkant.

Harmadjára sikerült olyan hangosan kiabálnom, hogy a füles ellenére meghallott és csodálkozva kérdezte, hogy miben tud segíteni 😊 Kicsit furcsálottam a kérdést, azt gondoltam, hogy egyértelmű a helyzet. Végül visszajutottam a kocsiba, komolyabb sérülés nélkül megúsztam a dolgot, és a tanulságot is levontam. Bármennyire kilátástalan is a helyzet elsőre, valahogy mindig megoldódik. Ezt több későbbi szituáció is alátámasztotta, de ezekről majd később mesélek.