Sokoldalú korlátozottság

Egy újabb gyöngyszem a kínos helyzetek címszó alá, na de kinek kínos valójában?

A szokásos keddi terápiám után úton az irodába beugrottam a postára, valószínúleg akkor is egy fellebbezést küldtem a betegbiztosítónak egy elutasított recept kapcsán. A sor meglehetősen hosszú és lassú volt, a türelmetlenebbek krákogása, topogása már kezdett kényelmetlenné válni.

Egy ilyen helyzetben rontott be sietősen egy férfi és kéredzkedett elém a sorba. Bőven időben voltam, így beengedtem. Egy nagy, A4-es borítékot tartott a kezében, egy klinikának címezve. Csak egy pillanatra kalandoztam el a dolgon. A bénulásom óta valamilyen módon mindig az egészségügybe botlok.

Na de a lényeg. A mögöttem álló férfi valószínüleg már kevésbé állt jól idővel. Vagy türelemmel. Ennek hangot is adott, és jelezte az előttem állónak. Addig-addig ment a szóváltás, míg végül azon kezdtek el vitatkozni, hogy kinek magasabb a rokkantsági mutatója és „jogosult” a soron kívüli kiszolgálásra.

Először le voltam döbbenve. Ott ülök kerekesszékben, nőként, és két egészséges férfi verseng „fölöttem”, hogy melyikőjük a „rokibb”. Kreatív ez az Életnek nevezett játszótér.
A döbbenet azóta elmúlt, de mindig mosolygok, ha eszembe jut.

Hogy mi a tanulság? Igazából nincs. Csak egy szösszenet a hétköznapokból, megfűszerezve egy kis figyelmetlenséggel és türelmetlenséggel.
A figyelmesség nagy hiányosságom nekem is, átsiklok a részleteken, de sokszor még a lényegen is. Viszont a türelemmel egyre jobban állok, amit a széknek tudhatok be. Azt nem mondanám, hogy „a széknek köszönhetem”, mert nem vagyok hálás érte. Inkább lennék két lábon járó Türelmetlenség. Újra.