A hátrány előnye

Ismét rengeteg idő telt el, mióta utoljára írtam. Már hiányzott. De nem panaszkodhatok, azért nem volt időm a blogra, mert sok más dolog tölti ki a napjaimat, amikkel szintén szívesen foglalkozok. Időnként azt kívánom, bár több, mint 24 órából állnának a napok 🙂

Ezt a bejegyzést valójában magamnak írom, a pszichológusom adta hozzá az ötletet. Egyik beszélgetésünk alkalmával, amikor épp rossz passzban voltam, felvetette, hogy írjam ki magamból, hátha segít. Illetve megkérdezte, hogy ilyenkor nem e szoktam olvasni a bejegyzéseimet, talán segítenének átlendülni a szürke napokon.
Be kell vallanom, nem szoktam átolvasni őket. És a magamból kiírás se működik. A bejegyzések mindig a jobb napjaimon születnek. Szóval ezt most magamnak írom, emlékeztetőül, hogy amikor megint mindent sötétnek látok, eszembe juttassa, hogy vannak dolgok, amiket kifejezetten a széknek köszönhetek.

Ez semmiképpen sem akar kampány lenni a szék mellett, de azért időnként hasznot húzhatok belőle. (Mi másért ülnének teljesen egészséges emberek is önszántukból kerekesszékben? Bizony, vannak ilyenek, és még tanácsot is adnak, hogy melyik kerekesszék-modellt érdemes választani, őrület 😀 )

Kezdeném a legaktuálisabbal, az egyetemmel. Akik ismernek, tudják, hogy már mióta az eszemet tudom, ügyvéd/államügyész szeretnék lenni. Azaz sokáig volt ez az álmom, már általános iskolás koromban is. Aztán másképp alakult az élet, nem vágtam bele. Csak most, huszon-x évvel később.
Na igen, voltak hosszútávú terveim, amik sajnos így nem megvalósíthatók, vagy legalábbis nem olyan formában, mint szerettem volna. Így ki kellett találnom, mit kezdjek magammal, visszatértem hát a gyökerekhez, beadtam a jelentkezésem, és legnagyobb meglepetésemre fel is vettek. Egészen addig nem is tudtam, hogy mennyire nagyon akartam, csak amikor könnyekben törtem ki az értesítőt olvasva. Azt hiszem életem egyik legjobb döntése volt. Izgatottan várom, hova vezet ez az út.

De a párizsi Leonardo da Vinci kiállításra is a szék juttatott be. Emlékszem, véletlenül találtam egy cikket, ami a kiállítás sikerességéről szólt, és hogy még két hétig elérhető. Gyorsan egyeztettünk az őrült Professzorommal és meg is vettük a repjegyet a kiállítás utolsó hétvégéjére.
A Louvre honlapja elég fura volt, volt egy regisztrációs felület, ami nem működött. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, csak akkor amikor már a múzeumban voltunk és megkérdeztük, hogy merre keressük a kiállítást. Az útbaigazítás elmaradt, a kérdésünkre kérdéssel feleltek, a regisztrációnkat igazoló nyomtatványt szerették volna látni. Rögtön beugrott, hogy miért volt használhatatlan a weboldal. Egyszerűen már elkelt az összes „belépő”. Először kivert a víz, tettünk 1-2 kört az aulában, mire megtaláltuk az időszakos kiállítás bejáratát.
Konkrét stratégiával készültünk. Elindultam egyedül a bejárat felé, mit sem törődve az előtte álló biztonsági őrökkel. Hiába, hogy nem érem el a szemmagasságot, kiszúrtak és megállítottak, szintén a regisztrációs visszaigazolást akarták látni. Értetlenül kérdeztem, hogy milyen igazolásra gondol, hisz ingyenes a kiállítás. Körbenézett az egyik őr és intett a fejével befelé. Én meg intettem a Profnak, aki azonnal ott termett és beslisszoltunk.

Hatalmas élmény volt, és még a Mona Lisa-val való találkozásom nem is említettem. A festmény előtt végeláthatatlan sor kígyózott, egyértelmű volt, hogy nem fogjuk kivárni. Már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy az most kimarad, amikor intett az egyik őr. Soron kívül előre gurultam, sőt, a közvetlenül a kép előtti lezárt részre is beengedtek 🙂
Tudom, nem szép dolog az emberek jóindulatát kihasználni, de az az igazság, hogy kismillió és egy példát tudnék mondani, amikor a szék hátráltat, szóval előfordul, hogy megvastagítom a bőrt az arcomon, és kihasználom a „helyzetem”, ha már egyszer ilyen lapokat osztottak le 😇 Bár ha jobban meggondolom, ez talán nem is kihasználás, egyszerűen csak élek a felkínált lehetőségekkel. És olyan sok van belőlük!

Ott van még a szociális élet. Akármerre járok, mindig szóba elegyedek valakivel, sok új ismerősre tettem szert a bénulásom óta. Na ez az, amit egyébként a legkevésbé tartottam valószínűnek még rokis pályafutásom elején. Erre a legjobb példa egy comedy show, egy berlini kocsmában lépett fel egy magyar társulat. Nem tagadom, nem sokon múlott, hogy nem mondtam le röviddel az indulás előtt. De azt már megtanultam mostanra, hogy akármilyen nyögvenyelős is az indulás, akármennyire is úgy érzem, hogy mégiscsak jobb lenne otthon maradni a biztonságos négy fal között, kivétel nélkül, mindig bebizonyosodott, hogy megérte leküzdeni a saját mumusomat.
Ebben az esetben is csekkoltam a helyet akadálymentesség szempontjából. Már a bejárat előtt lépcsők voltak. Hívtam a helyszínt, ki akartam deríteni, hogy van-e hátsó bejárat, vagy bármilyen trükk, amivel az áthidalható. Sajnos senki sem vette fel a telefont, így írtam a hely facebook oldalán egy üzenetet, valamint a fellépőknek is, biztos, ami biztos alapon 🙂
Mire odaértem, már „ismertem” az egyik fellépőt és a pultost is, mosolyogva üdvözöltek, mikor megláttak és váltottunk pár szót. Az is egy nagyszerű este volt, színvonalas előadással, jó társaságban, finom borral..
Ohh igen, a bor, annak is megvan a sztorija. Kocsival érkeztem, így már előre tudtam, hogy narancslevet fogok inni. Aztán amikor rendelni kellett, annyira magával ragadott a kocsma atmoszférája, hogy teljesen megfeledkeztem a vezetésről és automatikusan rendeltem a szokásos pohár vörösbort. De most komolyan, rendeltetek már kocsmában narancslét?

Ez az egész márciusban kezdődött. Egy márciusi reggelen, mikor összecsuklottak a lábaim. Röviddel azelőtt volt az angol intenzív nyelvtanfolyam modulzáró órája, valamikor február végén. És tudjátok mi volt a téma? Hogy mit gondolunk a közeljövőnket illetően, hogy vajon jobb lesz-e, mint a jelenünk. Én azt mondtam, hogy optimistán látom a jövőmet, hogy jó helyen vagyok, boldog vagyok a párkapcsolatomban, szeretem a családomat, barátaimat, a munkahelyi légkört, a hétköznapjaimat.

Aztán miután hazaértem, agyaltam még a kérdésen és arra jutottam, hogy ha most meghalnék, boldogan halnék. Rengeteget sírtam és nevettem, volt, hogy megszakadt a szívem és volt, hogy majd’ kiugrott a helyéről. Szerettek és gyűl-öltek, szerettem és gyűl-öltem. Táncoltam és tomboltam, hol az öröm, hol az alkohol mámorában. Éltem. És mintha ez lett volna a búcsúm az élettől, megnyugvás, hogy nem kell görcsölni, el lehet engedni. És röviddel azután el is szállt. Egy pillanatra elvesztem, megszűntem. Aztán a következő pillanatban egy másik életre ébredtem. Egy kevésbé táncoló és tomboló élet, de eddig teljesen ismeretlen érzésekkel, tapasztalatokkal teli, kitágult világgal, egy másik szemüvegben, egy másik dimenzióban.

Hogy jobb-e vagy sem? Csak más.

Szóval, kedves – már megint fölöslegesen depis énem -, rázd meg magad és jusson eszedbe az a római metrózás, milyen kár lett volna lemaradni a sztoriról!