Just do it!

Közvetlenül a műtét után szembesültem a legnyilvánvalóbbal, hogy lebénultam.
Eltartott egy jó darabig megismerni újra a testem, hogy mire vagyok képes, hol vannak a határaim. Persze ez a folyamat még mindig tart és talán nem is fog véget érni.
Ehhez szükséges az is, hogy az ember merje feszegetni a határait. Sokkal inkább fejben, mint fizikailag.

Erre hoznám fel példaként az úszást. A műtét után kb 3 hónappal később volt az első vizi terápiám, ahol majdnem megfulladtam. Próbáltam úszni, de nem tudtam a fejem kiemelni a vízből, csak kétségbeesett csapkodást sikerült produkálnom. Aztán egy pillanatra sikerült a víz felszínére emelni a fejem és leadni egy segélykiáltást. Akkor realizálta a terapeutám, hogy baj van és segített. Itt megjegyezném, hogy az eset után meglehetősen mókásan hangzott a következő gyakorlat során tett megjegyzése, miszerint bízzak benne. 🙂

Aztán eltelt két év. Jött a nyári szabadság, aminek nagy részét otthon, Magyarországon töltöttem. Egyik napsütéses délután „lementünk a Balcsira” strandolni.
Már önmagában a fürdőruha viselése is problémát okozott, persze fejben. Tisztában vagyok az „új” testképemmel, viszont ennek nyilvános felvállalását megelőzte némi küzdelem a hiúságommal. De cserébe volt egy szép délutánunk.

A következő alkalommal hamarabb sikerült fürdőruhára vetkőznöm, már jóval kevésbé feszélyezett a viselése, így maradt szabad kapacitása az agyamnak. Hamar elő is álltam az ötlettel, hogy újra megpróbálkozzak az úszással. Apu és párja örömére. Nem igazán lelkesedtek először. Persze bennem is volt egy „félsz”, ez ismeretlen terepnek számított az „új testemmel” és persze a korábbi rossz tapasztalat se volt éppen motiváló.
De ahogy a mondás tartja, „minden jó, ha a vége jó”. Azaz sikerült egy picit úsznom. Egyik oldalról apu biztosított és kapott el szükség esetén, másik oldalról Berni tartotta karnyújtásnyira az úszógumit.
Szóval az eltelt idő és öcsém megelőző unszolása meghozta a gyümölcsét. Na és persze az is, hogy mindhármunk rossz érzése ellenére belevágtunk.

 

De egy hasonló történet a kajakozás is. A „bohókás Professzorral” a Spreewald-on jártunk, ami ismert a szebbnél szebb kajakos útvonalairól. Nagyon szerettem volna kipróbálni, de a Prof ennél óvatosabb típus. És az is tény, hogy neki kellett volna utánam ugrania, ha borulunk, így ez akkor kimaradt.
Nem sokkal később jelentkezett egy ismerős, épp akkor vettek kajakot. (Milyen szerencsés egybeesés 🙂 ) Egy találkozónk alkalmával vízre is tettük és eveztünk. Tökéletesen működött, nem borult senki. És hozzá kell tennem, hogy nagyon jó terápiás training is, közvetetten rengeteg izmot megmozgat.

Ezt követte az ausztriai nyaralásunk hallstatti evezése, ahol már egy percig sem kellett azon gondolkodnunk, hogy vajon fog-e működni.
Gyönyörű környezet, jó társaság, sikerélmény. Ez nem valósulhatott volna meg, ha nem határozzuk el magunkat, és próbáljuk meg korábban azt, ami látszólag nem igazán működhetne.
Ki tudja, mennyi élményt szalasztottunk el az életünk során, csak mert féltünk az ismeretlentől…