Jöttem, láttam, nem mentem vissza

2018 év végén véget ért a magyarországi rehabilitációm, közeledett a berlini újrakezdés időpontja. Ezzel együtt aktuálissá vált egy új lakás keresése, mivel az akkori bejáratához vezető néhány lépcsőfok teljesíthetetlen akadályt jelentett.
Nem szeretném kielemezni a berlini ingatlanpiacot, annyit bőven elég tudni, hogy meglehetősen nehéz albérletet találni. Egy-egy lakás megtekintésekor extrém esetekben akár 30-80 fő is jelen lehet egy időben, és ha ez nem volna elég, komplett pályázati anyaggal kell megjelenni. (Fizetési igazolás, sufa- leginkább az erkölcsi bizonytványhoz hasonló igazolás-, korábbi főbérlő ajánlása..) Na és persze az irreálisan magas árakról sem lehet megfeledkezni.

Hosszas keresgélés, telefonbeszélgetések és méretcserék (ajtó szélessége, zuhanykabin ajtaja, kerekesszék..)után sikerült három lakás megtekintésére időpontot egyeztetni. Ami azt illeti, elég szerencsésen, elég volt egy hosszú hétvégére Berlinbe utazni. Az első időpont előtti napon apuval nekivágtunk a közel 1000 km-nek. Berlin előtt egy kb 100 km-re az autóból származó fura hangra lettünk figyelmesek. Félreálltunk, félhomályban vizsgálódtunk, de a pontos hibát nem sikerült beazonosítani. Ennek ellenére nagyon lassan, de komolyabb gond nélkül megérkeztünk.

Már ágyban voltam, amikor a gyógyszeres dobozomban elkezdtem keresni az altatót, akkor még azt szedtem. (Erről egy korábbi bejegyzésemben olvashatsz bővebben) Nem került elő, pedig biztos voltam benne, hogy beraktam. Anélkül nem mentem akkoriban sehova. Felmerült, hogy talán kiesett a táskámból az úton, és a kocsiban van valahol.
Apu kiment megnézni. Elmondása szerint már négykézláb, félig a kocsiban, a gyalogosok felé pucsítva kereste a gyógyszert. Sajnos mindhiába. A gyógyszer nem került elő, visont biztosan mosolyt csalt 1-2 járókelő arcára.

A nagyon-nagyon hosszú éjszaka után másnap reggel már indultunk is az első időpontra. A lakás jól nézett ki, teljesen akadálymentes, tágas, központi elhelyezkedéssel. Jóformán már meg is született a döntés, csak a biztonság kedvéért mentünk el a következő időpontra. Bár már tömegközlekedéssel, ugyanis a kocsi egyre ijesztőbb hangokat produkált, így az első időpont után a legközelebbi szakszervíz felé vettük az irányt.
Ott megállapították, hogy a váltó ment teljesen tönkre és esélytelen, hogy a tervezett időpontban hazautazzunk vele. – Így került sor az első kerekesszékes repülőutamra, és így jött apu pár héttel később egyedül Berlinbe, hazavinni a megjavított autót. De erről részletesebben majd egy következő bejegyzésben mesélek.

Na de térjünk vissza a lakáskereséshez. Az esti időpontra már taxival érkeztünk. Az ingatlanos kicsit késve, de hatalmas lelkesedéssel érkezett. Bár igazából az se lett volna baj, ha el se jön. Amint beléptünk a lépcsőházba, megláttuk a beigért liftet. És aztán azt a 3 lépcsőfokot, ami a lifthez vezetett.. A fiatal nő naivan tárta szét a karját és ajánlotta, hogy attól még nézzük meg a lakást, apu tud segíteni, csak pár lépcsőfok, és amúgy is várnak fent az aktuális lakók. Mondjuk a kérdésemre, hogy hogyan tudnék itt egyedül boldogulni, csak hebegett-habogott és némi csalódottság futott át az arcán, amikor mondtam, hogy nem fogunk felmenni a lakásba, nincs semmi értelme.
Még szerencse, hogy többször nyomatékosítottam, hogy kerekesszékben ülök és csak akadálymentes lakások jöhetnek szóba.

Kicsit csalódottan elindultunk hazafelé. Akkor már tömegközlekedéssel, mondván, hogy szokjam a berlini milliőt. Egyetlen metroval, átszállás nélkül haza lehetett volna jutni. Na igen, lehetett volna, ha a felújítások, és az én tájékozódási kékpességem, azaz annak hiánya miatt nem kellett volna össze-vissza kóvályognunk.
Kezdve azzal, hogy már a laksnál le volt zárva a metró. Nem gondoltunk túl sokat a dologról, elindultunk „gyalog” a következő megállóhoz. Apu nem tolt, gondoltuk jó kis edzés.. De a fizikai megerőltetés mellett nem számoltam a hideggel, ami érzéketlenné tette az ujjaimat, a széllel, ami természetesen szembe fújt, valamint az esővel.

Őszintén szólva már nem emlékszem, hogy apu besegített-e, vagy végig egyedül küzdöttem a székkel, de az biztos, hogy teljesen átfagytam, mire odaértünk a megállóhoz. Ahol nem volt lift. Szuper, ilyen az én formám 🙂 Apu leszaladt a lépcsőn, lefényképezte a menetrendes táblát, így rá lehetett (volna) jönni, melyik a „mi” irányunk. Na igen, azt hiszem már említettem, hogy mennyire rosszul tájékozódok. Ez most se volt másképp. Apu leeresztett nagyon sok lépcsőfokon az aluljáróba. És láss csodát.. A fotó ellenére is sikerült a rossz irányt választanom. Hogy elkerüljük a további fölösleges lépcsőzést, egyszerűen csak elmetróztunk az ellenkező irányba, remélve, hogy csak lesz lift valahol.
Körülbelül a harmadik leszállás után érkeztünk meg egy olyan megállóba, ahol volt lift, bár ott is kalézoltunk egy darabig, mire megtaláltuk. Nem örülhettünk túl sokáig, mivel pár megálló után, az Alexanderplatz-on újabb átszállásra kényszerültünk, ki tudja már, mi miatt. Ez egy hatalmas tér, rengeteg metro-, és hév vonallal, mindegyikhez külön lifttel. Szerintem legalább egy fél óránkba került, mire megtaláltuk a helyes lift-kombinációt, ami az újabb metrohoz vitt.

Végül 2,5 óra után hazaértünk. Teljes megsemmisülés, stressz, pánik, félelem, bizonytalanság a jövő kapcsán. Apu ekkor említette először, és talán utoljára is, hogy lehet, hogy mégse olyan jó ötlet egyedül visszajönni Berlinbe. Akkoriban emelték meg az otthon ápolási díjat, így azt is felvetette, hogy akár maradhatnék náluk otthon és ő, vagy a barátnője „ápolna”. Teljesen kikeltem magamból, nem értettem, sőt, felháborított a tény, hogy ilyesmi megfordult a fejében. És ezt nem is tudtam titkolni. Mostanra már sajnálom, hogy úgy reagáltam, ahogy. Hálásnak kellett volna lennem, hogy meghoztak volna egy ilyen áldozatot. Ma már az vagyok.

Másnap következett a harmadik lakás. Nem igazán volt kedvem és energiám elmenni megnézni, teljesen kimerített az előző nap. És egyébként is az első lakást választottam már. Szerencsére apu meggyőzött, ha már itt vagyunk, nézzük meg alapon.. És milyen jól tette. Amint beléptünk a földszinti lakásba, otthon éreztem magam. Nem tudnám megmondani, mi fogott meg benne, de nem is volt fontos. Ez se 100% akadálymentes, de mindig kell egy kis kihívás a szürke hétköznapok megszínesítésére.

Na igen, ha lemondtuk volna a harmadik időpontot, most minden más lenne.. Még szerencse, hogy apu meggyőzött. Tanúlság: még felnőtt fejjel se árt időnként a szülőkre hallgatni. És ez a bejegyzés is sokkal rövidebb lett volna 🙂