Shit happens

A kerekesszékes létnek a legnehezebben elfogadható velejárója az inkontinencia.
Szerencsére idővel kialakult a rutin, így már messze nem okoz annyi problémát, mint kezdetben.

Közvetlenül a műtét után állandó kiegészítővé vált a katéter, amit érthető okokból csak gömbhalnak, gömbinek becéztünk, valamint a pelenka, becenév nélkül.
Nem tagadom, az inkontinencia okozott néhány nagyon kínos helyzetet, amik akkoriban talán megríkattak, de a többségén már csak nevetek.

Az egyik ilyen emlékezetes szituáció még a kórházban történt. Megnyomtam a nővérhívó gombot, mert aktuálissá vált a pelenka-csere. Nagy meglepetésemre nem a már ismert nővérek egyike jelent meg az ajtóban, hanem – ha jól emlékszem- egy Szíriából menekült, nálam jóval fiatalabb srác. Elmondása szerint pár hónappal azelőtt érkezett Berlinbe, gyakornoki program keretén belül került a kórházba.
Na de ez egy dolog, akkorra már a férfi nővérek se feszélyeztek annyira. Ennek ellenére meglehetősen kínossá vált a helyzet, amikor elmondtam neki, hogy miért csöngettem. Bekakiltam. Sajnos a nagyon kezdetleges német nyelvtudása nem volt elég ahhoz, hogy megértse, így el kellett magyaráznom. Az ábrázatából ítélve ő is legalább annyira zavarban volt, mint én.

Magyarul szokták mondani, hogy „úgy izgulok, mindjárt bepisilek”. Ez a gyakorlatban pontosan így működik nálam. Azt nem mondhatom, hogy minden kerekesszékesre igaz, hisz- ahogy az orvosaim is mindig mondják-, nincs két egyforma eset.
Így történt, hogy hiába katétereztem a második műtét előtt közvetlenül, mikor megérkezett a szobámhoz a beteghordó, azonnal bepisiltem, így egy kis késéssel érkeztem az előkészítő terembe. Ott átraktak a „műtős ágyra”, előkészítették az altatáshoz szükséges eszközöket és én újra bepisiltem. Még mind a mai napig nem értem, hogy sikerült olyan rövid időn belül annyi folyadékot termelnem.

Az ilyen jellegű szituációkat idővel jóval könnyebb volt kezelni a kórházi környezetben, valamint később a rehabilitációs központban.
Viszont a megszokott, biztonságot nyújtó környezetből kikerülve a probléma nem szűnt meg.

Legutóbb 2019 februárjában kerültem az inkontinencia miatt nehéz helyzetbe. A munkába állás első napjainak egyikén nem sikerült időben odaérnem a mosdóba, bekakiltam, akkor már pelenka nélkül. Egy kis pityergés és hosszas kínlódás után rendbe tettem magam, kiöblítettem a ruhámat. Ezek után már nem tűnt nagy kihívásnak a hazajutás. Taxiba vizes ruhában nem ülhettem, így maradt a tömegközlekedés. Februárhoz képest viszonylag jó idő volt, 5’C körül, az utat szerencsésen megúsztam megfázás és felfázás nélkül. Ami egyébként újabb kínos szituációkhoz vezethetett volna.

Akkoriban el se tudtam képzelni, hogyan lehet az inkontinenciával viszonylag normális életet élni. Nagyon megnehezítette a napjaimat, sok bosszúságot és bizonytalanságot okozott.
De az ember tanul, alkalmazkodik. Idővel egyre inkább sikerült megismernem a testem, értelmeznem a jelzéseit, és kialakult a rutin is, így bízom benne, hogy ebben a témában nem fognak a jövőben új sztorik születni 😉