A mókuskerék kincsei

Már egy jó ideje nem írtam semmit. Valamiért nem hozott lázba régebbi utazások, kínos, adott esetben vicces történetek gondolata. Mostanában megélt kalandokról se igazán tudok beszámolni, a napok többsége rutinszerűen telik a vírus által beszűkített világunkban.
Egyik ilyen szürke hétköznap végén órákon keresztül álmatlanul forgolódtam az ágyban, gondolatok tömkelege zúdult rám. Némelyik csak egy villanás volt, alig észlelhető, míg volt, amelyik akár percekig is foglalkoztatott és elvitt teljesen ismeretlen irányba, valóságba.

És ebben az eddig ismeretlen valóságban rájöttem, hogy az elmúlt időszak a legkevésbé sem tartozik a szürke hétköznapok kategóriájába.
Számtalan apróság és nem apróság van, ami megszépítette a napjaimat, az életemet. Ilyen például az idei első, igazán finom eper, vagy a kedvenc növényem, ami a téli álma után most újra virágba borult. De ide sorolhatom az új szakmai kihívásokat, amik rengeteg fejlődési lehetőséget ígérnek. Vagy amikor az éppen aktuális „kedvenc” sorozatom főhősével együtt örülök, amikor legyőzi a gonoszt és megszerzi a lány szívét.

Nem beszélve a csodás emberekről, már-már hihetetlen életutakról, akiket / amiket volt szerencsém megismerni. Például a fiatal lány, aki fájdalmasan korán egy baleset során elvesztette szüleit, egyik testvérét és egy barátját. Ő maga lebénult és kerekesszékbe került, valamint elszakadt a látóidege. Igen, megvakult. Ennek ellenére egyedül él, dolgozik és sose panaszkodott egy szóval se.
De itt van a fiatal, magyar egyetemista srác is, aki a vírus kellős közepén kiköltözött Berlinbe és egy itteni egyetemen tanul ebben a félévben. Imádom a szófordulatait, az őszinte nevetését, és hogy nem fél élni, megélni az életét.
Na és hallottatok Helen Keller-ről? Amerikai írónő volt. Egyszerre volt süket és vak, az egyedüli kapcsolata a külvilággal az érintés volt. Sokáig nem tudott kommunikálni, nem ismerte a szavakat. Annyira kíváncsi lennék, hogyan formálta meg a gondolatait akkoriban.
Aztán eszembe jutnak dolgok, amiket korábban hatalmas problémaként éltem meg, és úgy éreztem, itt a világvége. Most valahogy mind nevetségesnek tűnik.

Egy következő gondolat visszarepített a 30. születésnapomra. Emlékszem, korábban már elkezdtem agyalni, hogy vajon hogy fogom megélni. Talán sírni fogok és ki fogok borulni, hogy még mindig nem tartok sehol? Se házasság, se gyerek.. Aztán elérkezett a napja. Akkor már nem aggódtam az esküvő és gyerek kérdés miatt. Sokkal inkább foglalkoztatott, hogy vajon lábra fogok-e még valaha állni.
És persze örültem, hogy összegyűlt az EGÉSZ család. Ennek azért van nagy jelentősége, mert közel 15 év után úgy ünnepelhettünk, hogy anyukám és apukám is ott volt. A viharos válásuk után először. Ez mindenképp a kerekesszéknek köszönhető.

Az élet zajlik és rengeteg élményt tartogat. Akkor is, ha épp úgy érezzük, hogy beleragadtunk egy mókuskerékbe, és a napok eseménytelenül telnek. Csak rajtunk múlik, hogy mire figyelünk. A szürke hétköznapokra, amik monotón követik egymást, a nehézségekre, vagy a problémák és ingerszegény napok között megbújó apró kincsekre.