Kezedben az Életed

Magam mögött tudhatom életem harmadik műtétjét is. Az odáig vezető út kicsit hasonlított az elsőhöz, ide-oda rohangálás, fájdalom, bizonytalanság, kétség, kételkedés. Magamban, abban, amit érzek, és kételkedés az orvosokban.

Az egész kálvária azzal kezdődött, hogy vért fedeztem fel valahol, majd elkezdtem keresni a forrását. Hamarosan meg is találtam. Gyorsan lefényképeztem, hogy „lássam”, miről van szó. Nyitott seb volt a hátamon. Rögtön elkapott a pánik, felfekvés gyanús volt a dolog, ami alsó hangon fél év ágynyugalmat jelent. Nincs munka, terápia, találkozók barátokkal, utazások, semmi. Igazából nem is tudom, hogy ilyen esetben otthon maradhat-e az ember és kirendelnek egy ápolót, vagy automatikusan kórházban tölti a gyógyuláshoz szükséges időt.

Szerencsére ez nem is derült ki, mert a seb csak a felsőbb bőrrétegen alakult ki. Ennek ellenére a sürgősségin azt javasolták, hogy nézessem meg egy sebésszel is a biztonság kedvéért. Erre itthon, Magyarországon került sor a már korábban betervezett utazás miatt.
Szépen gyógyult, nem volt ok különösebb aggodalomra, egészen az ultrahangos vizsgálatig. A képek alapján gáz halmozódott fel a bőrréteg alatt, ami baktériumok jelenlétére utalt. A cuki bacik ott éldegéltek boldogan, táplálkoztak, szaporodtak és elpusztultak. Ki tudja, talán még pukiztak is, növelve a felgyülemlő gáz mennyiségét 😀

A vizsgálat után rögtön felkerestük a lakcímem alapján illetékes kórház ügyeletes sebészét, aki nem vállalta a műtétet, túl rizikósnak ítélte meg. Sajnos már nem volt időm másik orvost felkeresni, Húsvét után repültem vissza Berlinbe. A háziorvosomhoz fordultam útmutatást kérve a továbbiakhoz. Ő azonnal a sűrgősségire küldött, műtétet kérve.

Már a betegfelvételnél mondták, hogy nem biztos, hogy van megfelelő szakorvosuk, aki el tudna látni, de várjak, majd megnézik. Pár óra várakozás után rákérdeztem, hogy hogy áll a dolog, van-e szakorvosuk, csak hogy ne ücsörögjek ott fölöslegesen. Még szerencse, mert számukra már egy ideje egyértelmű volt, hogy nincs, és biztosan tovább kell majd küldeniük máshová.
Akkor hazamentem, és eldöntöttem, hogy másnap próbálkozok tovább egy másik kórházban.

Így kerültem ismét oda, ahol anno a tumoromat eltávolították.
Jópár óra várakozás után bejutottam, és miután több, különböző szakorvos is megvizsgált, türelmemet kérték, míg konzultáltak. Aztán arra jutottak, hogy egyáltalán nem indokolt a sürgősségi ellátás, és elküldtek azzal, hogy keressek egy sebészt, aki ambulánsan elvégzi a beavatkozást.

Mikor rákérdeztem viccelődve, hogy mégis hogyan kéne, talán googlizzak ki magamnak valakit, meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy pontosan. Ezt követte 2-3 hónapon keresztüli keresés, telefonálgatás, számtalan mail megírása. Valamiért senki sem érezte illetékesnek magát, különböző szaksebészeket emlegettek. Amikor általános sebésszel vettem fel a kapcsolatot, baleseti szebészhez küldtek, de volt, aki bőrgyógyászhoz. Hatalmas kavalkád, bizonytalanság, senki se érezte képesnek, illetve adott esetben illetékesnek magát a beavatkozás elvégzésére.

Végül július végére kaptam időpontot, már úgy vártam, mint a megváltást. Végre rámkerült a sor, bizakodva mondtam el sokadjára a seb és a pukizó baktériumok történetét. Kedves Olvasóim, mit tippeltek, mi történt, most van lehetőségetek megtenni a téteket…

Talált, süllyedt. A doktorúr bizonytalan volt és konzultációt kért egy tapasztaltabb kollégájával. Aki aztán arra jutott, hogy nem mer hozzányúlni, rosszul néz ki a dolog és elküldött a sürgősségire. Megmondtam neki, hogy már háromszor voltam, és mindig ugyanaz lett a vége, elküldtek. Azzal próbált meggyőzni, hogy azóta eltelt pár hét, és biztosan rosszabb most, mint volt és a korábbi vizsgálati eredmények sem aktuálisak már.

Mit tehettem volna, a rendelőből elkeseredetten, éhesen és szomjasan nekivágtam a sokadik körömnek a sürgősségin. Minden ugyanúgy zajlott, mint korábban. Mostanra már türelmetlenebbül fogadtam a szokásos kérdéseket és anekdotálás helyett visszakérdeztem, hogy elolvasták-e az aktámat, mert minden benne van. Nyilván nem én voltam a legbarátságosabb és legnyugodtabb páciens aznap. Teli voltam frusztrációval, és persze aggodalommal, bizonytalansággal. Mégiscsak az én bőrömet viszik vásárra, és nem értettem, hogy ítélhetik meg ennyire különböző módon az állapotomat. És az se segített, hogy ismét 3 orvos nézett meg, tanakodott tanácstalanul.

Amikor a harmadik orvos rákezdett, hogy menjek haza, nincs itt semmi tennivaló, kiborultam, kicsúszott a gyeplő a kezemből. Felemelt hangon mondtam, hogy nem érdekel, mit gondol, addig nem megyek sehova, amíg valamit nem csináltak a hátammal, mert már elegem van az ide-oda küldözgetésből, mintha valami rongybaba lennék. Közben próbáltam szépíteni is a dühkitörésem, és ugyan emelt hangon, de elmondtam, hogy nem személyes ügy, de már beleuntam, és amikor legutóbb hittem egy orvosnak, a székben landoltam. A doktornő humoránál volt, mondta, hogy ne aggódjak, látott már sokmindent, nem aznap kezdte.

Kicsit később megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e befeküdni a kórházba, mert másképp, ott a sürgősségin nem tudnak megműteni. Nem tudom, miért lepte meg a késlekedés nélkül adott „igen”-em. Megpróbált elbizonytalanítani és közölte, hogy nem számíthatok luxusra, egyfős szobára és hasonlókra. Mikor közöltem, hogy ez eszemben se volt, csak még nagyobb meglepettség ült ki az arcára.
Nem értettem, még most sem értem, miért. Talán azt gondolta, hogy nincs hova mennem és tetőre van szükségem a fejem fölé? Vagy hogy figyelemre van szükségem? Tényleg nem értem, de igazából nincs is jelentősége

Végül nem vettek fel aznap az osztályra, egyeztettünk időpontot a következő hétre, amikor is „bevonultam” és másnap megműtöttek. Miután magamhoz tértem az altatásból, bejött a rezidens orvos, aki elvégezte a beavatkozást, és elmondta, hogy minden úgy zajlott, ahogy kell, a műtét sikeres volt, pár nap múlva mehetek is haza. Arról egy szó sem esett, hogy a műtét valóban szükséges volt-e vagy sem.

Különös érzés volt egyébként ismét ott lenni. Azok a falak, a folyosók, a napokat kitöltő rutin. Az ismerős nővérhívó, az ágy támláját és magasságát állítani hivatott távirányító, a reggeli vizitek, a már ismert kórházi étkezések, a műszakváltást körüllengő zsongás, a takarítónő együttérző mosolya és kedves szavai. Az éjszakák. Azok az éjszakák most mások voltak. A szobám közel lehetett a szülészeti osztályhoz, mert sokszor csecsemők ordító sírása törte meg a csendet. Ünnepelték a születést, az életet.

Az egyik éjszaka, az újszülöttek mellett egy teljesen elkülöníthető, fájdalmas zokokás hallattszott. Valahol, pár emelettel feljebb egy nő sírt keservesen. Úgy, ahogy pár évvel ezelőtt talán én is. Talán engem is ugyanígy hallgatott akkoriban egy másik beteg, ahogy túlharsogtam a csecsemőket. Olyan keservesen, amennyire csak lehet, teli fájdalommal. Remélve, hogy az élet, a sors, vagy bármilyen felsőbb hatalom meghallja és megsajnál. Mert az nem lehetséges, hogy ilyen fájdalom, ilyen keserűség
létezhessen ebben a világban. És elhiszi, elhittem, hogy megtörténhet. Elhittük, hogy ha elég hangosak vagyunk, meghallja az a hatalom, megsajnál és meggyógyít. Közben talán görcsösen markolta a nővérhívót. Mintha az jelentané az életet, azon a vékony kábelen függne a mindenség. És ha egyszer is kikerült a látóköréből, páni félelem fogta el. Pontosan úgy, ahogy egykor engem.

Aztán eljött a hétvége, a hétvégi reggeli vizit és a slusszpoén ideje. Szombaton, a megszokottól eltérően, egy szem orvos járta körbe az osztály lakóit. Egyértelműen kiderült, hogy elterjedt rólam, én vagyok a hisztis dáma, akinek valójában semmi baja, csak figyelemre van szüksége, vagy hipochonder, vagy ki tudja, pontosan mit pletykáltak egymás között. Egyedül a szombati vizitet végző doktornő kezelte – véleményem szerint- korrekten a helyzetet.

Megkérdeztem, hogy mi volt a műtéten és végül mit találtak. Elmondta – anélkül, hogy meséltem volna a sürgősségin zajló balhéról-, hogy nagyon jól tettem, hogy nem hagytam magam elküldeni, mert az operáció szükséges volt, egy gyulladásban lévő cisztát távolítottak el végül.

Bár ne hagytam volna magam olyan könnyen lerázni négy évvel ezelőtt sem… De mostanra megtanultam, hogy ki kell állnom magamért és az érdekeiméert, mert más nem fogja megtenni helyettem. Legyen bármennyire is keserves az a sírás, az önsajnálat, a „Mindenséget” ez nem fogja meghatni, egyedül én vagyok az, aki bármit is tehet ilyen és hasonló helyzetekben.

Egy rövid időre azt hihettem, hogy végre letudva, egy darabig nem kell kinlódni semmivel. De mindig rá kell jönnöm újra és újra, hogy túl naiv vagyok. A kórházban töltött pár napom felfedett egy újabb megoldásra váró problémát, amiről alig várom, hogy mesélhessek. De előtte ki kell várnom, hogyan végződik az a történet.