És MOST?

Egy nagyon intenzív, eseménydús nyarat, és lassan őszt tudhatok magam mögött. Azt hiszem egy ideig nem kell sokat agyalnom a következő bejegyzések témáján.

Viszont ezúttal nem élménybeszámoló következik. Most arról szeretnék mesélni, hogy mennyire különbözőek vagyunk mi, kerekesszékesek.
Sok oka lehet annak, hogy valaki lebénul. Lehet genetikai megbetegedés, baleset, tumor, orvosi műhiba. Lehet valakinek a bénulása komplett, vagy inkomplett. Folyamatosan ezt hallottam minden orvostól, minden eset teljesen egyedi, nincs két egyforma, innentől kezdve nem beláthatóak a gyógyulási esélyek, és nem megjósolható, hogy végül kinek milyen motorikus képességei maradnak meg, milyen mértékben károsul az agyi tevékenység, vagy hogy épp hol és mit fog érezni, mit nem. Zsákbamacska.

Van, aki lebénult és mégis maratont fut (visszatértek a motorikus funkciók, de nem érzi a lábait), más ugyanúgy sétál és táncol, mégis katétert kell használnia. Megint más fel tud állni és képes lelépcsőzni az aluljáróba, kezében a kerekesszékével, ha éppen elromlott a lift.

Minden esetben, amikor megismerkedek egy „sorstárssal”, az első témák egyike, hogy kivel mi történ, mikor, milyen magasságban van a sérülése, mit tud, milyen funkciók maradtak meg, vagy éppen tértek vissza a gyógyulás során. Ha már egy kicsit jobban megismertük egymást, beszédtéma lesz a feldolgozás, az elfogadás, a mélypontok és az, hogy akkor éppen hol tartunk. És tartsunk bárhol is, biztos, hogy rögös úton jutottunk el odáig, és a folytatás se lesz egyszerűbb.

És hogy én most hol tartok? Azt hiszem, épp ebben a pillanatban egész jól állok. Képes vagyok elfogadni, hogy most ez van. Elfogadom, hogy sok olyan dolog van, amire nem vagyok képes, amit nem tehetek meg, vagy amiről le kellett mondanom.
És mindezek mellett, vagy talán ezek ellenére folyamatosan feszegetem a határaimat, próbálkozok dolgokkal, amikről nem egyértelmű, hogy képes vagyok-e rá, vagy hogy egyáltalán kerekesszékkel műkődhet-e, függetlenül az egyéni képességektől.

Egy ilyen jellegű határfeszegetés volt a pár héttel ezelőtti alkalom, amikor elmentünk a Vabaliba.
Ez egy közkedvelt szaunázós hely Berlinben, a nyugalom szigete. Rengeteg szaunával, hatalmas udvarral és kényelmes vízágyakkal. (www.vabali.de)
Fontos tudni, hogy a német szauna- kultúra eltér a magyartól. Itt keresve se nagyon talál olyan helyet az ember, ahol megengedett lenne a fürdőruha.

És ezen a ponton visszatérnék az elfogadáshoz. Elhihetitek, elég nagy adagra volt szükségem belőle 😀 És nem, nem volt elég. Legalábbis az első percekben- talán órában. Nem volt egyszerű felvállalni a testem, megváltozott. A lábaim elvékonyodtak, jóformán csont és bőr. És mintha minden, ami a lábaimról eltűnt, a hasamra kúszott volna fel. Kínosan próbáltam valahogyan eltakarni úgy, hogy közben mégis meztelen maradjak. Ez persze macerás volt, azzal foglalkoztam egész idő alatt, ahelyett, hogy kikapcsoltam volna és élveztem volna a nyugalmat. Egész addig nem volt benne részem, amíg meg nem untam a kínlódást a „hibáim” takargatásával. És mennyire megérte.

Leszámítva egy-két kíváncsi tekintetet, nem volt sokkal másabb, mint korábban, a szék előtt. Az őszi nap sugara ugyanúgy égette az arcomat a napágyban fekve, a friss levegő ugyanúgy csípte a bőrömet, és a szauna majdnem ugyanúgy megizzasztott. Senki sem foglalkozott azzal, hogy hogy nézek ki, hogy épp mit műveltek a lábaim, ha rámjött a spasztik. Onnantól kezdve csak rólam, rólunk és a kikapcsolódásról szólt az ott töltött idő.

És tudjátok mit? Ezek a félelmek, a vágyakozás a normalitás és az elfogadás iránt nem csak a kerekesszékeseket, vagy bármilyen más fogyatékossággal élő társainkat érinti.
Biztos vagyok benne, hogy nem én voltam az egyedüli, aki aznap a Vabaliban a vonalai miatt aggódott.

De miért csináljuk ezt? Amennyire nem létezik két kerekesszékes ugyanolyan képességekkel, ugyanannyira nem létezik két egyforma egészséges, azonos képességekkel rendelkező, járni tudó ember se.
Van, aki jó matekból, van, aki szépen tud rajzolni, másnak szép énekhangja van. Megint más magas, vagy épp alacsony, duci, vagy vézna.

És milyen könnyű mindezt leírni. De ahhoz, hogy eljussak idáig, le kellett bénulnom. Szép lassan kúszott be az életembe az elfogadás. Azokkal az alkalmakkal, amikor bepisiltem, amikor odaégettem a vacsorát, mert nem tudtam megemelni az edényt, amikor kiestem a kocsiból, vagy mikor a repülőgépen mindenki kíváncsian bámul amikor a helyemre kísérnek/ visznek. Mostanra nevetségesnek tűnik a szék előtti életem legtöbb aggodalma.

Másfelől rengeteg dolog van, amit nem fogadtam el. Nem fogadtam el, hogy talán a székben fogok megöregedni, hogy talán nem lesz gyerekem. Nem fogadtam el, hogy nem lesz kertes házam, hogy nem ülhetek hullámvasútra, hogy ne hordhatnék valamikor olyan ruhákat, mint korábban. Nem fogadtam el, hogy többet nem fogok sátorozni, hogy nem fogok hegyet mászni.

Nem hiszem, hogy mindent el lehet fogadni és főleg nem mindent egyszerre. Csak az épp aktuális szituációt, csak a MOST-ot, ezt a pillanatot. Igyekszem minél több pillanatot így megélni. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék változást, ne törekednék rá. Folyamatosan azt teszem, magamért.

Sokszor, sokmindennel kapcsolatban a bizonyítási vágy a motivációm. Hogy bebizonyítsam magamnak, hogy nem változtatta meg teljesen az életemet a szék. Hogy továbbra is lehetséges minden ugyanúgy, mint korábban, hogy nem vehet el tőlem annyi mindent. Ezért kényszerítem magam időnként olyan helyzetekbe, amiktől tartok, amik kényelmetlenek, de valahol legbelül vágyom rájuk. (Lásd Vabali)

Hmm, de ez vajon még belefér az elfogadás definíciójába? Vagy ez pont arra mutat rá, hogy még csak meg se közelítem azt? Mi másért is akarnám lépten-nyomon bizonyítani magamnak, hogy nem változott meg minden? Miért is kényszeríteném magam olyan helyzetekbe, amiktől félek, ha elfogadtam volna?

Másrészt viszont ez a törekvés az, ami mozgásban tart, ami tartalmat ad a hétköznapjaimnak és végeredményben az életemnek.
És azt hiszem ez így van jól.