Elveszve Londonban

Zsombort egy budapesti rehabon ismertem meg, ő is kerekesszékben ül. Mióta visszaköltöztem Berlinbe, rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Egy-egy utazás után mindig beszámoltam neki az élményekről- akadt bőven.
Egy ilyen beszélgetés alkalmával jegyezte meg, hogy egyszer ő is szívesen kipróbálná, milyen az, ha egy kilátástalannak tűnő helyzetből végül valami pozitív sül ki.

Hamar eldöntöttük, hogy ezt a kívánságát Londonban fogjuk megvalósítani. Viszonylag hamar leszerveztünk mindent, ő Budapestről, én Berlinből repültem, a szálláson találkoztunk.
Az ott töltött idő alatt bejártuk, megnéztük a kötelező látványosságokat: az apátságot, a Big Ben-t, a Tower-Bridge-t, a Buckingham-palotát, a British Museum-ot, és még sorolhatnám.

Az egyik fárasztó nap után, úton a szállodába, előálltam a javaslattal, hogy kóstoljunk bele egy kicsit a londoni éjszakába. Mivel nem volt konkrét tervünk, ráböktem egy érdekesnek tűnő megállóra (Greenwich) az adott metró vonalán, gondoltam biztosan találunk valamit a környéken.
És be is jött, a BELUSHI’S-bárba ültünk be, ahol fergeteges hangulat, színvonalas karaoke fogadott minket.
A bulit sajnos hamar lefújták, ahogy az az ottani szórakozóhelyekre jellemző, de ettől függetlenül sikerült a londoni éjszakában megmártóznunk.

A metrózásaink során megfigyeltem, hogy az utolsó szerelvények általában 00:30-kor, vagy éjfélkor mennek. Azon a vonalon sajnos ez nem így volt, sikerült is lemaradnunk róla.
A tömegközlekedés nem volt opció (nem járt a környéken éjszakai járat), így elindultunk gyalog.
Messze nem volt olyan egyszerű mutatvány, mint gondoltuk. Nyilván tudtuk, hogy fárasztó menet lesz, de azzal nem számoltunk, hogy át kell jutnunk a folyó túloldalára. Belátható, 1-2 órás tekerésen belül nem volt híd, ahol „gyalogosan” átjuthattunk volna.
Már egy jó ideje úton voltunk, mikor egy a Temzén átvezető alagúthoz érkeztünk. Ott találkoztunk egy sráccal, Mihai-al, aki szintén elveszettnek tűnt, így már hárman voltunk. A folyó túloldalára viszont nem sikerült átjutnunk. Az alagút bejáratához lejuttató lift üzemen kívül volt :/ Mihai velünk maradt szolidaritásból. Ezt követően még pár órát együtt töltöttünk. Együtt izgultunk, fáradtunk, nevettünk. Aztán eljött a pont, egy újabb hosszú, macskaköves szakasz elején, mikor feladtuk a dolgot.

Mihai hívott egy Übert, rámpás beszállási lehetőséggel :O (Nem is értem, miért nem jutott ez már korábban eszünkbe) és pikk-pakk megérkeztünk a szállodába. . Persze addigra már bőven hajnalodott, valamikor 4 óra után értünk haza. Zsombor nem lelkesedett a kis kalandunk miatt, másra számított. Mondjuk nem csodálom, akkor én se voltam túl boldog. De így utólag egy régi kedvenc pólóm felirata ugrik be: Bad decisions make good stories (Rossz döntésekből születnek a jó sztorik)