Hétköznapi izgalmak

Sok berlini némettől hallottam már, hogy ez egy kis sziget az országon belül, nem szolgál alapul az igazi német habitus megismeréséhez. Azt viszont bizton állíthatom, hogy idegenekkel szemben jellemzően zárkózottak. Ennek ellenére a visszaköltözésemet követő 2-3 héten több némettel elegyedtem szóba, mint az azt megelőző 2,5 év allatt összesen.
Ez nyílván összefügg azzal, hogy sokan akartak adott helyzetben segítséget nyújtani, amiből aztán rövidebb- hosszabb beszélgetések, adott esetben ismerettségek alakultak ki.

Alapvetően a kerekesszékesek nem szeretik, ha folyamatosan segíteni akar nekik valaki. Hisz a legtöbb akadállyal, nehézséggel boldogulunk.
Persze a nyűgösebb napjaimon szívesen veszem a segítséget.

Korábban, amikor még nem volt meg az autóm és a munkába járós útvonalamon felújítás miatt nem közlekedett a villamos a teljes szakaszon, 2 megállónyit „gyalogosan” kellett megtennem. Az egyik ilyen reggelen egy nagyobb kereszteződés közepén egy férfi – aki nyilvánvalóan az ellenkező irányba tartott-, akaratom ellenére elkapta a székem. Mikor átértünk, udvariasan megköszöntem a segítséget, de csak tolt tovább. Egészen az Alexander Platz-ig, ahol át szoktam szállni a metróra. De továbbra se tágított, elkisért a liftig, majd az aluljáróba. Ott újra tudtára adtam, hogy a továbbiakban boldogulok egyedül is, de csak nem értett meg. Mikor a kíséretében megvettem a reggelimet egy pékségben, közölte, hogy másnap reggelre majd ő készít nekem valami egészségesebbet. Végül egészen az irodáig kísért, miközben egy lánykérés is elhangzott a részéről.

Persze volt más, kevésbé nyugtalanító eset is. Ilyen volt például, mikor egy kedves hölgy elkezdett velem futni a zebrán, hogy még időben átérjünk a zöld jelzés alatt. Valószínűleg nem volt túl sok tapasztalata a kerekesszékek működését illetően – az ő szerencséjére és az én szerencsétlenségemre-, mivel az első kerekeket nem billentette hátra a padka előtt, így kis híján kirepültem.

De egy buzgó metróvezető is nagyobb galibát okozott, mint amennyit segített. Viszonylag nagy a távolság a peron és a metro között, ott próbált áttolni. Hozzáteszem, hogy egyedül is ment volna, de olyan gyorsan kapott el, hogy nem is volt időm megszólalni. Aztán azzal a lendülettel akadtak be az első kerekek a résbe és repült ki minden az ölemből.

Persze nem panaszkodni akarok, akinek nem volt / nincs dolga kerekesszékkel, nem tudja feltétlenül, hogy hogyan működik. Még családon belül is nehézséget okozott az elején. Pl ha nem szól az ember, hogy okés, már nem tollak, akkor azt nem minden esetben venni észre. Így alakult, hogy fenn akadtam egy padkán, vagy épp nagy robajjal landoltam egy étterem székei között.
Na de az első két „ideiglenes” székem se volt semmi.. 🙂
Mikor a beelitz-i rehabról hazamentem Magyarországra, még nem kaptam meg a sajátomat, kellett egy köztes megoldás. Hamar rá is állt a család a probléma megoldására, és érkezésemkor már ott várt a szék. Sajnos hamar kiderült, hogy nem jó. Megfeledkeztek arról az apróságról, hogy fix kartámlák mellett nem tudok „kimászni”, átülni máshova.
Így újra rápörgött a család, emlékeim szerint pár órával később már meg is volt egy másik szék, kivehető kartámlával. Viszont. Igen-igen, valami itt is hibádzott. A lábtartó. Aztán a kettőből raktak össze egy megfelelőt.

Összességében pozitív tapasztalataim vannak az emberek reakcióit illetően, nem is beszélve a kisgyerekek őszinte kíváncsiságáról és érdeklődéséről, de erről talán egy külön bejegyzésben mesélek.
(Több tartalomért kövess instagram oldalamon is!)