A vége, és ahogy elkezdődött

Egy újabb év telt el. A dátum közeledtével egy kicsit mindig szentimentálisabb leszek és hamarabb fordul elő, hogy az önsajnálat meleg bugyraiba burkolózok.
Ebből adódóan a gondolataim még inkább a műtét és az azt megelőző események körül forognak.

És eszembe jutott, hogy igazából eddig nem is írtam arról, hogyan indult az egész. Valamikor 2016-ban, edzés közben, a futópadon éreztem először azt a fájdalmat. Ahogy telt az idő, az akkor teljesen ismeretlen érzés a hétköznapjaim részévé vált és szép lassan lehetetlenítette el az életem.
Nem tudtam vezetni a háztartást, nem volt szabadidős program, edzés, szexuális élet. Azok a napok, hetek, hónapok a túlélésről szóltak, az átsírt éjszakákról, vagy épp a gyógyszerek okozta bódultságról.

Érdekes dolog ez a memória. Vannak események, képek, amiket a legutolsó részletekig fel tudok idézni, míg mások csak halvány lenyomatokat hagytak hátra.
Egy ilyen élénk emlék él bennem egy bizonyos éjszakáról, amikor a fürdőszobai radiátornak támasztottam a hátam- a meleg mintha segített volna-, miközben apukámmal telefonáltam. Zokogva panaszkodtam neki, hogy már nem bírom tovább, elértem a határaimat. És akkor, csak egy villanásra, a másodperc egy töredékéig enyém volt a gondolat, hogy talán egy tumor a magyarázat a rejtélyes fájdalomra. Aztán gyorsan el is illant és még a diagnózis ismertetésekor se tért vissza igazán.

Emlékszem az utolsó alkalomra is, mikor az ortopédusomnál jártam. Egy ujjal nem ért hozzám, csak arrogáns magabiztossággal közölte, hogy már megvizsgált és megmondta, hogy mi a problémám. Az nem érdekelte, hogy a terápiák és gyógyszerek nem segítettek. Nem érdekelte, hogy ott sírtam a rendelőjében és kértem, hogy csináljon valamit, hogy keressünk megoldást. Közölte, hogy orvosilag nincs mit tenni, meg kell tanulnom együtt élni a fájdalommal. Bíztam. Hittem. Hibáztam. Összetörtem.

Még aznap, azaz szerdán kértem időpontot egy csontkovácshoz. Reméltem, hogy az talán segít. Pénteken meg is volt a kezelés. Emlékszem, estére hivatalosak voltunk egy házibuliba akkori barátommal. Én otthon maradtam, a kanapén töltöttem az éjszakát. Az valamiért kényelmesebbnek érződött.
Reggel barátom segített ki az ágyból, hogy óvjam a hátam. Álltam a kanapé mellett mikor elengedett. És abban a pillanatban összerogytak a lábaim, visszaestem. Értetlenség. Csodálkozás. Félelem. Elnyomás. Felelőtlenség.

Felkeltem. Elindultunk reggelizni. Nem tudtam a lépcsőn le-, és felmenni. Időnként újra és újra összerogytak a lábaim. Fogtuk egymás kezét. De akkor már nem csak azért, amiért a párok úgy általában.
Hazaértünk. Felhívtam apát. Elmeséltem, hogy milyen fura dolog történik, mintha nem tartanának a lábaim. Megkérdeztem, hogy vajon ez komoly dolog, el kell-e menni orvoshoz.
Bizony, még akkor se realizálódott. Még akkor se szólaltak meg a vészharangok.
Hívtunk egy taxit. Azaz barátom hívta, én kapaszkodtam egy oszlopba. Beszálltunk. Segített beszállni. Majd megérkeztünk a kórházba, ahol valamiért nem fogadtak. Mások is épp akkor érkeztek meg és lettek továbbküldve. Velük tartottunk, elvittek a weißensee-i klinikára.

Kerekesszék. Sürgősségi. Regisztráció. Várakozás. Infúzió. Röntgen. Aztán irány haza a megszívlelendő tanáccsal, miszerint irassak fel MRI vizsgálatot a háziorvosommal. Valóság, vagy csak álmodom? Nehézségeim vannak a vizelettartással, elviselhetetlen fájdalmak, kieső motorikus funkciók. Sebaj, menj haza, majd kapsz pár héttel későbbre időpontot. Legyen.
A testem viszont másképp döntött. Másnap reggel nem bírtam felállni. Próbáltam az ágy széléről elérni az ajtó kilincsét, hogy abba kapaszkodjak. Nem sikerült. Csak pár centi hiányzott. Számomra mégis áthidalhatatlan távolság.
Barátom felébredt és hamarosan megszületett a döntés, irány a kórház. Megint. Kitámogatott a fürdőszobába, hogy összekészüljek az indulásra. A csap előtt elengedett, hogy tudjak fogat mosni. Összeestem. Döbbenet. Rettegés. Nyomás. Rázkódás. Zokogás.

Akkor álltam utoljára a lábaimon. Valahogy összevakart a padlóról, kivitt a kanapéra. Hívtuk a mentőket, akik közölték, hogy csak életveszély esetén jönnek ki, hívjunk betegszállítót. Akkoriban azt se tudtuk, hogy mi az. Rákerestünk, sok szolgáltatót találtunk. Nem értettük, hogy mi az és mi a különbség köztük és a mentők között. Végül felhívtuk az egyiket a sok közül. Megérkeztek, megdöbbentek, nem értették mi történhetett. Én sem értettem, még akkor sem.

Egy darabig csak a sürgősségi folyosóján feküdtem egy ágyban. Pisilnem kellett. Volt ott egy fiatal lány, nem tartozott az orvosi személyzethez, nem is ápoló volt. Csak segített, tehermentesített, ahol tudott. Így ő segített nekem is eljutni a mosdóhoz. Kézmosás közben támogatott, hogy ne essek el. Próbált tartani miközben rogytam össze és végül mindketten a padlón landoltunk. Segítségért kiáltott. Két arra szaladó mentős állt meg, kapott fel és vittek vissza az ágyba. Megrémisztett a tekintetük és a kérdéseik. Hogy mi történt, hogy balesetem volt-e, hogy elestem-e. Nem, csak így ébredtem. Szemöldökráncolás.

Ezt követően hamar megkaptam a katétert és megjelentek a különböző orvosok az ágyamnál. Felkészítettek egy még aznap lehetséges műtétre. Nem tudták, hogy mi a baj, csak hogy baj van. Felkerültem a neurológiai osztályra. Mégsem műtöttek meg. Egymást követték a vizsgálatok, MRT, gerinccsapolás és ki tudja, hogy nevezik azokat a különös dolgokat, amiket még velem műveltek. Jóformán egy héten keresztül, minden napra kiírták a műtétet és mindig elhalasztották. Újra és újra.

Végül egy vizsgálat során beigazolódott, hogy nem gyulladás, hanem tumor okozza a problémát.

Megműtöttek. Meghaltam. Keresek. Újjászületek.